„Inkább költőként, mint humoristaként emlékezzenek rám” – Bagi Iván új verseskötetéről és a világunkból száműzött Istenről

Mi elől bujkál?

Nem is tudom, hogy megszállotton űzött tevékenységem bujkálásnak nevezhető-e egyáltalán. Vagy sokkal inkább arról lehet szó, hogy mint író a szavaimmal folyamatosan próbálok egy ideálisabb vagy legalábbis a köznapinál számomra nagyságrendekkel védelmezőbb közeget magam köré építeni, bármilyen reménytelen vállalkozásnak is tűnjön. Úgy vélem, végső soron erről szól valamennyi művészi-alkotói lét; lehetőség szerint minél mélyebben elmerülni szellemi, illetőleg különleges érzelmi birodalmunk produktív álomvilágába, 

Ha szigorúan így vesszük, az írás csakugyan bujkálás, vagy ha úgy tetszik, a rejtőzködés egy bizonyos könnyen tetten érhető formája. Mindazonáltal természetesen az időm nagy részében én is a valóságban élek, tudom, hogy elsősorban mire érdemes ügyelnem.

Mire és miért?

Az emberi kapcsolataimra… Ugyanis egész életemben alig találkoztam olyan emberrel, aki legalább valamelyest hozzám hasonlóan gondolkodott volna, és ezt a fájó ténykörülményt a legmeghittebb barátságok is csak ideig-óráig voltak képesek enyhíteni; a fentebb vázolt tényekből egyenesen következik, hogy a várható csalódások elkerülése érdekében érdemes ezeknek a temporális kapcsolódásoknak kisebb jelentőséget tulajdonítani. Egyébiránt a nagyvilágban tapasztalható ijesztő fejlemények az utóbbi időben érezhetően jobban nyugtalanítanak.

Azaz?

Ha nagyon le akarnám egyszerűsíteni a kérdést, azt mondanám, minden problémánk eredője, 

Önelégült magabiztossággal belehelyezkedünk a Mindenható szerepébe, ezzel a lépéssel viszont identitásunkat folyamatosan gyengítve elvágjuk a gyökereinket, melynek következményeképpen egyre jobban elmagányosodunk – na de akkor jogosan adódik a kérdés: mi végre létezünk egyáltalán?  Ludwig Feuerbach 19. századi német materialista filozófus hintette el először ezen a téren a romlás magjait. A keresztény vallás alapvető problematikájával kapcsolatban csak annyit kért értő olvasóitól, hogy egyszerűen cseréljék fel az alanyt a tárggyal, és mindjárt megkapják az igazságot: tehát, hogy

Mindamellett persze az sem teljesen elképzelhetetlen, hogy sajátos helyzetem miatt látom ilyen borúsan az összképet.

Mit ért ez alatt a sajátos helyzet alatt?

Mindenekelőtt azt, hogy születésemtől foga másként lettem bekötve, mint a többség. A viszontagságos gyerekkorom, a családi minták drasztikus hiánya, a különböző intézetek és nevelőszülők közt való keserves hánykolódás végül azt eredményezte, hogy túlságosan hosszú ideig kizárólag csak a nyers túlélésre összpontosíthattam. 

ugyanakkor, amennyiben ezzel az örökös egyedüllétérzéssel képes megbarátkozni az ember, akár még a javára is válhat a dolog.

Hogyan?

Példának okáért, ha alárendeli az életét az alkotásnak. Különösen, ha az élet iskolájában már megbukott, mert végül nem lett családja, gyereke, hiába vágyott rá annyira. Az alkotás viszont mentsvárként mindig a rendelkezésére áll, mintegy menekülő útvonalként szolgál. Gyakran el szoktam töprengeni rajta, vajon ehhez a dilemmához hogyan viszonyulnak azok a művészek, akiknek sikerült valahogy ezt a bukást elkerülni.

És mire jutott?

Úgy érzem, bizonyos esetekben ehhez azért nagy adag képmutatásra és megalkuvásra van szükség, és némi érzéketlenségre is. Ha viszont valakinek kicsit érzékenyebb a vérzékenysége, annak lényegesen bonyolultabb kihívást jelent betagozódnia a társadalomba.

Nekem is gyakorta szokta mondogatni viccesen az egyik közeli ismerősöm, hogy az általam művelt romantikus foglalatosságokat a többség legkésőbb a gimnázium végére kinövi.

Például a versírást?

Akár. De tulajdonképpen mindegy is. Fontosnak tartom rögzíteni, hogy én nem azért írok, mert kérlelhetetlenül annak a naiv elképzelésnek a rögeszméjében vergődöm, hogy előbb-utóbb valaki, illetőleg valakik minden bizonnyal elolvassák majd az írásaimat, és ennek megfelelően, remélhetően, némiképp értékelni fogják. Hanem mert egész egyszerűen kikívánkoznak belőlem ezek a gondolatok. Hovatovább készségesen hajlandó vagyok belátni,

Biztos, hogy ez visszaszorulás, nem csak az időről időre szokásos átrendeződés?

Nem hinném. Sarkosan fogalmazva, úgy látom, világszinten a kortárs kultúrának az adta meg a kegyelemdöfést, hogy kényszerítő törekvéseivel mindjobban kőrülfonta az üzleti, politikai és egyéb érdekek szövevényes hálója. Ennek következtében ma már szinte képtelenség megkülönböztetni az értékeset a bóvlitól, az erkölcsöset az erkölcstelentől, a maradandót a gyorsan felejthetőtől.

Csak hogy egy eklatáns példát említsek, naponta láthatjuk, hogyan vesztette el szép lassan régi rangját a hollywoodi filmgyártás is. Mivel a streamingszolgáltatók térnyerésének köszönhetően a mozilátogatók száma elapadt, ezért a producerek a legfiatalabb korcsoportra kezdtek fókuszálni: lásd a sok köpenyes szuperhősös mozit. Ráadásul kevés kivételtől eltekintve a független film mítosza is látványosan megrendült.  Az alkotások nagy része szigorúan politikai narratívát követ, aminek a vélt vagy valós alapokon nyugvó megfelelési kényszer az alapja.

Az irodalomban is ilyen lehangolónak látja a helyzetet?

Majdnem. De azért a legbensőbb művészi koncepcióra épülő szöveg, az olvasók számának drámai csökkenésétől függetlenül, mintha mégiscsak valahogy jobban őrizne valamit az integritásából. Talán azért alakulhatott ez így, mert napjainkban a minőségi olvasás teljesen kiment a divatból.

Ebből a szempontból semmit sem változott magához az írói tevékenységhez való viszonyulásom. Csinálom, amit csinálok, aztán majd meglátjuk, az utókor hogyan fogja ezt kezelni. Ahhoz nekem már úgysem lesz semmi közöm. Mindaz tehát, amivel most foglalkozom, a távoli jövő fényében lehet érvényes vagy érvénytelen. Naivan azzal igyekszem áltatni magam, hogy egyik vagy másik könyvem évtizedek múlva értő közönségre találhat.

Mit szeretne jobban, ha humoristaként vagy költőként emlékeznének majd önre?

Inkább költőként. Bár szerintem Olivérrel (Nacsa Olivér – a szerk.) humoristaként sem kell szégyenkeznünk. Sokan szeretnek bennünket. Idestova harminc éve vagyunk a pályán.

És a versírást illetően hány éves tapasztalata van?

Nyolc-kilencévesen írhattam az első versikéket, ha emlékem nem csal, bájosan gyermetegek voltak ezek az irományok. Aztán, sajnálatos módon, idő előtt csalódni kényszerültem. Szegeden, az általános iskolában a tehetségemért kimondottan dilettánsan lelkesedő tanítónő úgy döntött, elküldi néhány művemet egy megyei versírói pályázatra, amit alsó tagozatos gyerekek között hirdettek meg.  Biztos, ami biztos, előtte azért jól átírta őket, vagyis végül kvázi a saját verseit küldte el.  Azt hiszem, ezzel a húzással önmagát akarta velem kifejezni. Persze így nem értem el semmilyen eredményt sem ezen a pályázaton.

fel is hagytam a dologgal nagyjából a középiskola elejéig.

Ott mi adta az újabb lökést?

Szerencsém volt, mert a magyartanárom, Tomaji Attila nemcsak karizmatikus pedagógusként, de költőként is rendkívül inspirált. Aztán következett egy újabb műfaji kirándulás az életemben, amelynek eredményeképpen a húszas éveimben elkanyarodtam a prózaírás felé, 

Ebből született meg az első verseskötetem, A törődés eredete, majd – miután továbbra sem bírtam leállni – a már sokkal kidolgozottabb, ciklusokból álló, alapvető ontológiai kérdéseket feszegető Egy a semmiből, amelyet a Tárgyak talentuma követett. Illetőleg aktuálisan a nemrégiben megjelent és ugyancsak ciklusokba rendezett A bujkálás vidéke című verseskötetem, amiben a magam mércéje szerint igyekeztem növelni a tétet.

Az egzisztenciális tétjei növekvő szorításában egyszer csak drámaian visszaszoruló élete nyomába ered? Legalábbis ez áll a fülszövegben.

Nagyjából. Talán ezek az eddigi legszemélyesebb szövegeim, még ha ez az úgynevezett lírai én nyilvánvalóan nem is egy az egyben megfeleltethető velem. A fiamhoz is szólok például, aki nem létezik, ahogyan lányom sincs. De még nem tettem le róla, hogy egyszer gyermekvállalásra adjam a fejem. A bujkálás vidékében kevésbé akartam tendenciózus lenni, egyrészt úgy éreztem, hogy azok az írások, amelyek az előző kötet leadását követően születtek, kicsit hajótöröttekké váltak, más szóval lírai hontalanok lettek, ennélfogva kezdeni akartam velük valamit. 

Általában a spontán, cél nélküli munkának eme fázisában a szerzők úgy érzik, annyi verset már nem tudnak írni, amely elegendő lenne egy újabb kötet anyagához, ezért főként magáért az alkotás örömére, tét nélkül írogatnak, később persze lassan tudatosulni kezd bennük, hogy ezen írások gyorsan növekvő mennyiségéből akár még egy könyv is születhet. Nekem ebben most megint szerencsém volt, mivel mindig történt velem valami érdekes, illetve gyakran kerültem különleges hangulatba, amely az ihletett állapotot szokta megelőzni, ezt kiválthatja akár egy jó szám, de egészen jelentéktelen apróságok is.

Ha nem ír, akkor mit csinál?

Többek között olvasok. Azt a legszívesebben.

Kiket?

Thomas Mannt, Tolsztojt, Huxley-t, Thomas Bernhardot, Musilt, Proustot, Pilinszkyt. A maiak közül kevesebbet, de kedvelem Franzent, Knausgårdot, Falusi Mártont, Nádast, Krasznahorkait. 

És a humoristalét?

Megy az is a maga útján. Ott van a televíziós műsorunk Olivérrel, a YouTube-on pedig egy barátommal, Józsival elkezdtünk egy érdekes szórakoztató formátumot, ami, úgy tűnik, egész jól bevált.

Ez nem csupán jó játék nekünk és remélhetőleg a nézőknek, de szándékunk szerint akár társadalmi haszna is lehet. A magunk módján próbáljuk vele felhívni a figyelmet a környezetvédelem fontosságára, többek között arra, hogy nem biztos, hogy minden tárgyra feltétlenül szükségünk van, amit akciósan kínálnak az interneten. Vagy ha már mindenáron rendelni szeretnénk, akkor tegyük azt nagyobb tételben, mivel ez a fajta tudatosság kevesebb csomagolóanyagot igényel, ily módon pedig a szállítás okozta környezeti károk is mérséklődnek valamennyire.

Egyéb tervek?

Nagyon szívesen szerveznék olyan közösségeket, amelynek tagjai nem politikai vagy ideológiai alapon, hanem kizárólag az olvasás öröme okán járnak össze. Falusi Márton író-költő barátommal mostanság sokat vitatkozunk arról is, 

vagy ez is csupáncsak egy naiv ábránd.  Ezenfelül jelenleg nagy erőkkel dolgozom a következő lírai kötetemen, ami tulajdonképpen egy válogatáskötetet takar, amely vadonatúj versekkel kiegészülve az elmúlt harminc év termését foglalja magában, hogy az egyebekről ne is beszéljek. Amíg az embernek vannak tervei, feladatai, addig semmi oka sincs az elkeseredésre. Szerintem ebben a megállapításban sok igazság rejtőzik. 

Nyitókép: Mandiner